Az emlékezésen részt vettek Karcag Város Önkormányzatának vezetői, a képviselők, a járási hivatal és a vármegyei önkormányzat vezetői, a helyi oktatási intézmények, a pártok, a civil szervezetek és az intézmények képviselői.

Az Aradi vértanúk terén a Kováts Mihály Huszárbandérium huszárjainak zászló behozatala után, a Himnusz közös eléneklésével kezdődött el az ünnepség, majd Márki Réka és Kun Gergő - a Pántlika néptánccsoport táncosainak műsora után emlékező beszédet Éliás János egyetemi hallgató, a Karcagi Nagykun Református Gimnázium gyakorló tanára mondott, melyet az alábbiakban közünk:

Tisztelt Egybegyűlt Megemlékezők!

Jól tudjuk mindannyian, hogy Magyarország történelme bővelkedik dicsőséges forradalmakban, hősökben, majd a lázadások leverését követően mártírokban, akiknek az emléke kitörölhetetlen. 174 éve ugyanezen a napon áztatta vérével Arad várának sáncait tizenhárom hős, tizenkét tábornok és egy ezredes, a magyar hadsereg vezérei. Ma arra a tragikus őszre emlékezünk, amikor vérbe fojtották a magyar szabadságharcot. 2001 óta ez a nap a magyar nemzet gyásznapja. Mégis, október hatodika ne lesújtson, ne megfélemlítsen bennünket, hanem épp ellenkezőleg: bátorítson és ösztönözzön, hiszen azok a hősök, akik életüket áldozták a hazáért, megértették koruk szellemi kihívásait, nemzetük érdekeit, megértették a pillanat feladatát, és nem féltek vállalni azt. Hogyan fordult át mégis e dicső vállalkozás győzelmi mámorból és reményből bukásba és reményvesztettségbe? Hogyan jutott el a szabadságharc a dicsőséges tavaszi hadjárattól az aradi golgotához? - tette fel a kérdést a szónok, majd így folytatta:

- 1848 áprilisában megnyer mindent Magyarország, ahogy az akkori hívószavak hirdették: „szabadságot, egyenlőséget, testvériséget” – mindent, amit óhajtott. Megalkotja törvényeit, a király, V. Ferdinánd pedig szentesíti azokat. A magyar honvédsereg 1848 nyarán született meg az áprilisi törvények egyik vívmányaként, a nemzeti áldozatkészség és összefogás egyik legszebb példájaként. Nem sokat kellett azonban várni, hogy először harcba szálljanak: már ugyanezen év szeptemberében túlsúlyra jut Bécsben „a gesamte Monarchie” eszméje. A bécsi udvar az ifjú független, alkotmányos Magyarország ellen feltüzeli az ország nemzetiségeit, s már szeptember 11-én megindul dél felől Jellasics a hadával. 1848. szeptember 29-én a pákozdi győzelemmel bizonyít a magyar sereg, ez azonban csak a kezdet. Ezt követően Ausztria hozza hadseregét, hogy rendet tegyen, és semmissé teszi a kivívott törvényeket. Alkotmánya védelmére fegyvert fog a nemzet: a haza hívó szavára állományba lépett tisztikar ügyesen és féltő gonddal teremtette meg a fegyelmet és szervezeti hierarchiát Honvédségünkben. Lángszavú vezéreinek szavára mintha még a földanya is harcosokat hordana méhében, ezrek, százezrek teremnek elő. Gyermekek, kik még alig hagyták el játékaikat, lépnek az ifjak, férfiak, aggok sorába és vívnak harcokat, győzedelmes csatákat, úgy, hogy egy világ bámulatba esik. A fatális kápolnai vereségünk után ugyanis Görgey Artúrt teszik meg a honvédség fővezérének, aki kiváló stratégaként győzelemre viszi a magyar sereget. 1849 tavaszán, két rövid hónap alatt bátorságból és hadművészetből e sereg leiskolázta Európa egyik legnagyobb és legkomolyabb hagyományokkal rendelkező, s az egyik legtapasztaltabb tábornokokkal bíró hadseregét. Honvéd legénységi állományunk a Habsburgok büszke császári ezredeit Pest-Buda felé űzve hajtotta, és gyakorlatilag tönkreverte. Harcaik örökké legfényesebb apoteózisa marad a magyar vitézségnek. Ausztria vert hada zavart futásnak ered, nincs, amelyet le ne győzne a hazaszeretettől acél izmokkal felruházott magyar hadsereg. Örömmámorban úszik az ország! De északon megdördülnek az ágyúk, lomha seregek százezreinek lépte alatt megdöbben a föld, nyög a haza keble. Az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjáratban körbezárt, megalázott és katonailag legyőzött császáriaknak végül be kellett hívniuk az orosz cári csapatokat. Ausztria vert hada segítségül hozta kelet hatalmas kolosszusát, Európa csendőrét, hogy megbénítsa a magyar sereget. A Paszkevics herceg vezette orosz hadak a Julius Haynau alatt újjászerveződött osztrákokkal egyesülve 1849 augusztusára 360 ezer, zömében pihent osztrák-orosz katonával állt szembe a 150 ezer fős élelmezési létszámú, széttagolt és részben leharcolt magyar honvéd csapatokkal. A honvédsereg maradékát a Szeged-Arad-Temesvár háromszögben körbezárták és részekben győzték le a szőregi és temesvári ütközetekben. 1849 augusztus elejére felmorzsolták az erdélyi erőket, Görgey halvány reménnyel kecsegtető ellentámadási tervét Kossuth félresöpörte. A nemzet kimerült. A hátország gazdaságilag megroppant. A szabadságharc másfél éve alatt ifjúsága ezrével hullott el a harcokban. A magyar főerők veszítettek, így a Görgey vezette másik magyar sereg, mely Aradnál állomásozott, feladta a harcot. Kossuth kormányzóelnök 1849. augusztus 11-én lemondott, a hatalmat Görgeyre ruházta és elmenekült az országból. Hiába tette a magyarok Istene hatalmát hazánk hős fiainak lelkére, hiába világdöntő haragját fegyvereink élére, a reménytelen helyzetben Görgey 1849. augusztus 13-án Világosnál az oroszok előtt feltétel nélkül leteszi a fegyvert. Az orosz aztán átadja a lefegyverezett fősereget a Habsburgoknak. Az osztrák bosszútól liheg. Ki akarja irtani a szabadság szeretetet, „a forradalom viszketegét” örökre a magyarból. S a leigázott nemzet még reménykedik, hogy Világos után ki fog sütni az engesztelődés napja s alkotmányunkat is visszanyerjük rövid időn belül. De ennek a reménynek, mint a reményeknek általában, csalódás lett a vége - sorolta az eseményeket Éliás János, majd így folytatta:

- Október 6. és Arad, a „magyar Golgota” emlékeztet minket. Tizenhárom mártír honvéd főtisztre, s az ezen a napon, Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajos miniszterelnökre. A könyörtelen megtorlás 1849 őszén családok tömegét érintette: alig volt család, hol ne gyászoltak volna. Itt az apát, ott a fiúkat, másutt mind a kettőt. „A lázadás vezetőit kérlelhetetlen szigorral kell sújtani; semmi kímélet.” Ezek a jelszavak. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar honvédsereg szívét és lelkét, vezénylő parancsnokait. Hajnalban főbe lőtték Kiss Ernő, gróf Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest, utánuk felakasztották lovag Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezich Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornokokat. A megtorlás legsúlyosabb formája a kivégzés volt. Ez lőpor és golyó vagy kötél által történt. „Kisebb” bűnösökre inkább az agyonlövetés, nagyobbakra a felakasztást mondták ki a hadbíróságok. Az utóbbi büntetésnek – amelyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – becstelenítő jellege is volt. A ködös, felhős szombati nap reggelén, alig két óra alatt hajtották végre a szörnyű ítéletet. A fellegekből 9 óra körül előtörő napsugár négy porba sújtott és kilenc csúfosan kivégzett hős feje fölé fonta a halhatatlanság dics koszorúját. 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát, Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. A kivégzett főtiszteket jeltelen tömegsírba temették, így sokáig inkább csak sejtették, mintsem tudták hol nyugszanak pontosan.

Tisztelt Megemlékezők!

Ami szabadságszeretet, ami hazafi erény található Magyarországon, az elnyomó császári hatalom mind ki akarta irtani. Elkövetett mindent, megfeszített minden erőt, tűzzel, vassal pusztította, hogy eltörölje a nemzetet a föld színéről. Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák és a megszálló katonaság között nem találunk magyarokat, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból. A nemzet azért mégis megmaradt: a bukás pillanatában is érezte a harcban megnyilatkozott erejét, bilincsekbe vert karjaiban is a duzzadó izmokat, hiszen két császári hatalmasság egyesült ereje verhette csak le. Fenntartotta az a tudata, hogy ügye igazságos volt. A nemzet virágát le lehet tarolni, de nem lehet letarolni magát a nemzetet; a sors mérhet sebet a magyarra, de halált nem! A vértanúk azért lettek vértanúk, mert tetteikkel egy olyan polgári alkotmányos modell megszületését és megőrzését szolgálták, amely nem illett bele a Habsburg-birodalom vezetőinek abszolutisztikus elképzeléseibe. A nemzet áldozata mégsem volt hiábavaló. A küzdelem társadalmi vívmányait: a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget már nem lehetett meg nem történtté tenni. A haza függetlensége 1867-ben a Kiegyezéssel - bár korlátok között - de megvalósult: az ország megindult a felemelkedés és gyarapodás útján. Azóta nyilvánosan is tisztelgünk a mártíroknak. Új kalász nő a letarolt, véráztatta mezőn, s a nemzet feleszmélt, szívében újra éledni kezdett a szabadság utáni vágy, és ég olthatatlanul, hogy el ne múljon nyom nélkül e nap; de táplálkozzon abból a jövő!

Tisztelt Megemlékezők! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! - zárta emlékező gondolatait a szónok, majd koszorúzás következett az aradi vértanúk emlékkövénél. Az ünnepség a Nagykun Honvédbanda Rézfúvós Kvinttetjének előadásában a Szózat elhangzását követően ért véget.