A második magyar hadsereg 1942/43 -as hősies küzdelme a Szovjetunióbeli Don folyó partján, mindörökre történelmünk része marad. Az esemény körülményeinek és részleteinek ismerete - különösen a katasztrófa 75. évfordulóján - főhajtás azon katonáink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el a Voronyezs környékén fekvő, távoli, jéghideg, havas tájakon. A református templomban vasárnap istentiszteleten emlékeztünk a doni áldozatokra.

- Mára lekerült végre a lepel a 2. világháború katona áldozatairól, amit több évtizeden át a győztes idegen hatalom rájuk terített - mondta Nt. Konczné Lehoczky Krisztina református lelkész igehirdetésében, aki szólt arról, hogy 75 év után istennek hála lehullott a lepel arról, ami ott, és akkor történt a véreinkkel. Az első lehulló lepel alól felsejlik, hogy a 2. világháború és a doni küzdelem sem a magyar nép vágya volt. Nem akartak a mi őseink idegen földre menni. Eszük ágában sem volt itt hagyni a kunság mezejét az érett kalász földjét. (...) De mi tudjuk, és a doni katasztrófa is mutatja, a megalkuvás, az engedés következménye a halál - mondta lelkész, majd szólt arról, hogy így van ez a keresztény életünkben is, amikor Istentől szívünkbe kapott igazságtól, jótól, rendtől eltérünk gyávaságból vagy pillanatnyi haszonból engedünk az idegen hangoknak, annak mindig tragédia a vége. Kérdezzük meg nyugodtan tönkrement kapcsolatokat, családok, barátságok, tervek történetét. A válasz mindig ez: a szívem, a belsőm tudta, hogy nem szabad belevágnom, nem ezt kellett volna mondanom, de gyáva voltam. (...)

Végül Nt. Konczné Lehoczky Krisztina református lelkész azt kívánta minden emlékezőnek, álljon ki az igazság mellett és mondjon nemet a személyes és a nemzeti jövőért minden csábító, kísértő fenyegető idegen hangnak. Arra kérte az emlékező testvéreket, hogy az élet és a szeretet oldalán küzdjenek az elmúlás erőivel szemben, majd áldott emlékezést kívánt mindenkinek, majd közös ima következett az áldozatokért.
Az istentisztelet után a Györfi Sándor szobrászművész Kun Piéta emlékművénél Nt. Koncz Tibor esperes kért áldást a hősökre, majd Kovács Sándor, a megyei közgyűlés elnöke beszédében arról szólt, hogy vannak sebek amelyek soha nem gyógyulnak. Vannak sebek, vannak sebek, amelyeket a nemzet testén ejtettek, családok, emberek testén, amelyre úgy tekintünk, hogy talán be vannak hegedve, de mai napig fájnak, a mai napig sajognak, a mai napig érezzük azt az űrt, amelyet hagynak. 75 évvel ezelőtt egy januári napon Karcagon hidegebb volt, hidegebb volt az a tél, hófödte a várost, túl voltunk a karácsonyon, a békés disznóvágáson, és vártuk, várták a híreket. Várták a rádióban, a tábori postán a biztató híreket. Jöttek a hírek, hogy a második magyar hadsereg döntő ütközetre készül, át fogjuk törni a Don vonalát és meg sem áll a hadsereg a Kaukázusig. Ezek voltak a hivatalos hírek, majd jöttek a szomorú hírek az elesett, megsérült, hadifogságba esett karcagi katonákról. Minden család abban reménykedett az ő fia, gyermeke, párja, testvére túl fogja élni ezt a háborút, haza fog jönni, építi a házát, műveli a földet és minden megy tovább. De ezen a januári napon 1943. január 23-án nem ment minden tovább. A több mint 200 ezres magyar hadsereg több mint 60 %-a odaveszett a fagyban, az ágyútűzben, a hadifogságban. Onnan már semmi nem lett az, ami ezelőtt, a karcagi fiatalok, gyermekek, férjek, nagyapák vesztek oda. Az élet nem mehetett tovább. Üzen nekünk múlt, üzen nekünk a történelem, nagyon sok mindent. Üzeni azt, hogy meg kell tanulni, hogy nagyhatalomnak ötletei, hóbortjai után nem kell a magyarnak menni hiszen vagy területet veszt, embert veszt vagy kultúrát. És tanítja nekünk a történelem, hogy apáink, nagyapáink, dédapáink bármilyen körülmények között helyt tudtak állni, és helyt álltak. Bármilyen körülmények között megmutatták, hogy a magyar emberre lehet számítani. A magyar katonára, a magyar szívre, kitartásra lehet számítani. És üzennek nekünk, ma élőknek, hogy sokkal jobb körülmények között, békés időben mi is képesek vagyunk bármire, amit kitűzünk magunk elé. Képesek vagyunk elérni célunkat, képesek vagyunk felvirágoztatni ezt az országot, a magyar hazát, úgy, hogy azokra a sebekre, azokra az ősökre emlékezünk. Emlékezünk egy mécsessel, egy szál virággal, a koszorúkkal, mert ezek a hősök, ezek a magyar honvédek, mi vagyunk. Mi apáink, nagyapáink dédapáink és üzenik nekünk, hogy bármi körülmények között legyünk emberek, és ha kell, és ne legyen rá szükség, legyünk hősök is. Emlékezzünk dicső őseinkre méltósággal - kérte a jelenlévőktől az elnök.

Ezt követően a város emlékező koszorúját Dobos László polgármester, Gyurcsek János alpolgármester, Rózsa Sándor jegyző, Pánti Ildikó képviselő helyezték el, majd a jelenlévők mécsesek gyújtásával emlékeztek meg az áldozatokról, hozzátartozóikról.