A nemzeti összetartozás napján a Református Nagytemplom előtt a Kováts Mihály Huszárbandérium tagjai félárbócra eresztették az országzászlót, majd az emlékezők bevonultak a templomba, ahol emlékezőbeszédet Nt. Fodor Gusztáv tiszaszentimrei református lelkipásztor, a Magyar Református Szeretetszolgálat kárpátaljai koordinátora mondott.

Az alábbiakban közöljük beszédét:

Tisztelt Egybegyűltek! Kedves Testvéreim!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni azt a megtisztelő lehetőséget, hogy Magyar Nemzetünk Összetartozásának Napján megoszthatok Önökkel néhány személyes gondolatot Trianonról, mely nemzetünk legnagyobb XX. századi tragédiája, melyben a nagyhatalmak feldarabolták az ezeréves Magyarországot.

Engedjék meg nekem, hogy ezen az emléknapon kárpátaljaiként beszéljek arról, hogy Kárpátalján hogyan élték meg, és hogyan próbálták feldolgozni ezt a mélységes tragédiát.

Hiszem, hogy itt a Kárpátok ölelésében ugyanezt az utat járta be minden elszakított ország és nemzetrész.

Hiszem, hogy a kárpátaljai magyarság küzdelmei és élni akarása újabb erőt és újabb lelkesedést adhatnak a nemzetünk egészét képviselő és nemzetünkért fáradozó minden magyar testvérnek itt a Nagykunságban, Budapesten és Brüsszelben is.

99 évvel ezelőtt dr. Padányi Viktor történész, nyelvész és író 1920. június 4-én kelt gondolatai húsbavágó pontossággal írják körül azt végtelenül fájdalmas napot:

„Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottas házaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor. Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket. Budapest percek alatt feketében öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyermekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. S a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.”

A szülőfalumban is, a kárpátaljai Dercenben is kongtak a harangok. Egy színtiszta magyar és színtiszta református falu – két óra hosszat tartó harangzúgással – temette a múltját és magyar jövőjét. Ezzel a szomorú harangzúgással kezdődött el Kárpátalja történelmének első kisebbségi korszaka.

Ez a közel 20 éves korszak a Kárpátaljai Református Egyház életének legtragikusabb szakasza, melyet legpontosabban a 23. zsoltár alapján így foglalhatunk össze: „Élő Egyház a halál völgyében...”

A pszichológia tudománya a gyász feldolgozásának 5 szakaszáról beszél:

1.Tagadás és izoláció

2. Harag

3. Alkudozás

4. Depresszió

Az ötödik szakaszt így nevezi: Elfogadás. Így magyarázza a pszichológia ezt a szakaszt: „ebben a szakaszban a veszteség már nem köti le a gyászoló minden pillanatát, megkezdődhet egy, a világhoz és önmagához fűződő új viszonynak a kialakítása. A gyászoló ismét tud örülni az élet szépségeinek, nem gyötri bűntudat, vannak életcéljai és tervei azok megvalósítására.”

Kárpátalja 2/3-ban református magyarságának az egyháztörténeti dokumentumok tanulsága alapján sohasem sikerült eljutni Trianon elfogadásáig és a gyász maradéktalan feldolgozásáig. Trianon a kollektív tudatunkban egy sohasem gyógyuló seb maradt.

Sőt, Kárpátalja magyarságának 1920. június 4. után nem egy súlyos traumát hanem egyszerre hármat kellett feldolgoznia.

Galgóczy Gyula balazséri lelkész 1940-ben így ír ezekről a traumákról: „A háború és a forradalmak romboló hatása a cseh megszállás alatt a hívek nagy részén igen meglátszott.”

Nyitrai Béla bátyúi lelkész így emlékezik: „jött a nagy világégés, majd ezt követőleg a forradalom s Magyarország szétdarabolása.”

1. Kárpátalja magyar közösségeinek fel kellett dolgoznia a Nagy Háború / a nagy Világégés emberveszteségeit. Közösségeink a legtöbb helyen a hősi halottak emlékére emléktáblát állíttattak, hogy „időtlen időkig hirdessék a hősi halottak hazájuk iránti hűségét és önfeláldozását.”

2. A magyar közösségeknek fel kellett dolgoznia a forradalmak és a Tanácsköztársaság tudatos ideológiai támadását és pusztítását is, melyek elsődleges célpontjában a keresztyén ideológia és a keresztyén közösségek álltak. A cseh államhatalom minden támogatást megadott a kommunista mozgalomnak, hogy azok fizetett agitátorai minél eredményesebben hirdessék a kommunista mennyországot a keresztyén tanokkal szemben. Toldy György benei lelkész így ír erről: „a cseh állam egy durva materialista világot és Bábelt épített itt fel a magyar vidéken, azért, hogy senki meg ne értse egymást, csak azt a (kommunista) szónokot, aki szavazati jogot, telket és földet ígért a magyar parasztnak, csakhogy gyűlölje a fajtáját és hagyományait…” Igazi, valódi harc volt ez, életre, halálra, a magyar nemzetünk rovására. Kedves Testvérek! Ugyanezt a harcot látjuk magunk körül, melyben bizonyos erők és hatalmak Európai Egyesült Államokat és ezzel együtt egy új Európai Bábelt építenek, hogy senki se értse egymást.

3. A harmadik trauma Galgóczy Gyula lelkész szavaival élve: Magyarország szétdarabolása volt. 1920 után kellett legalább öt év, hogy Kárpátalja magyarsága Trianon után megtalálja önmagát, céljait és küldetését! Kellett 5 év, hogy eljusson az öngyógyító ellenállás szakaszáig. Az egyházvezetésben végig ott élt a reménység, hogy „a helyzet jobbra változik, és mégis Magyarországhoz jutunk vissza.” Bertók Béla református püspök hatására 1925-től fordulat állt be az egyház stratégiájában: beindult a belmisszió és a vallásos estek szervezése: nőszövetségek alakultak, irodalmi felolvasó esteket tartottak. Kárpátalján népszerű volt a Keresztyén Ifjúsági Egyesület és a Betánia Mozgalom. A lelkészek egy része a misszióba, másik része a politizálásba menekült, mindegyiküket a lélekmentés és a nemzetmentés eszméje vezette. Az egyház az „idegen” cseh államhatalom sovinizmusára modern, európai, kálvinista, nemzeti választ adott.

Narancsik Imre nagymuzsalyi lelkész, a kárpátaljai református tudományosság jeles képviselője, a fájdalmak és a cselekvő ellenállás koraként beszél erről a két évtizedről, s közben felfedi az egyház szenvedésének valódi okát: „… mert magyar volt, és magyar akart maradni.”

A kárpátaljai reformátusság a maga szolgálattevőivel, iskolahálózatával Isten igéjének, a magyar szónak, a magyar érzésnek, a magyar gondolat ápolásának a menedékhelye volt.

Most beszéljünk röviden Kárpátalja hazatéréséről és Kárpátalja 2. kisebbségi korszakáról.

Az 1938-as müncheni egyezmény következtében Kárpátalja magyarlakta része újból az anyaországhoz került, majd 1939 márciusában pedig egész Kárpátalja.

1939-ben nagyapám, Fodor Bálint 18 éves volt. 1939 kora tavaszán a Magyar Királyi Honvédség megkezdte Kárpátalján a hegyi csapatok szervezését, toborzását. Októberre állt fel a Magyar Királyi Kárpátaljai 1. Honvéd Hegyidandár. Nagyapám a hazaszeretettől fűtve, az elsők között önkéntes alapon vonult be, s így a Szolyvai 2. számú Hegyi Zászlóaljba került. Még életében büszkén emlegette, hogy 18 évesen ő volt a „század gyereke” és „golyószórós hegyi vadász” őrvezetői rangban. Többedmagával építették, majd védték a legendás és bevehetetlen „Árpád vonalat.” Oly sok magyar honfitársával együtt az életét is kész volt feláldozni azért, hogy gyógyuljon a Trianoni trauma. Volt egy álma, hogy majd a leszerelése után „darutollas magyar csendőr” lehessen. Álmai beteljesedése helyett az 1944-ben történő visszavonulás alatt sérülést szerzett, mely későbbi életét annak végéig megkeserítette. Magyar nemzetisége miatt nyugdíjkérelmét a Szovjetunióban többször elutasították.

Nagyapám álmát és kb. 160 ezer kárpátaljai magyar álmát a háború elvesztése, a Vörös Hadsereg bevonulása és a malenkij robot teljesen lerombolta. Megítélésem szerint a kárpátaljai magyarságon a deportálásokkal ütötték a legnagyobb sebet. Sem a gyülekezetek teljes vagyonfosztása, sem a lelkészek koncepciós perekben való elítélése nem ért fel azzal a veszteséggel, amit a kb. 20-25 ezer munkaképes református és katolikus egyháztag deportálása jelentett a keresztyén közösségeknek. Kárpátalján a történelmi egyházak legszélesebb rétegét és a gyülekezetek gerincét a parasztság adta. Megtörésüket, elpusztításukat és földjeik elvételét egyháztörténeti kataklizmaként értékelhetjük.

1944 telére gyászba borult Kárpátalja magyarsága: Orosz Aranka mátyfalvai gyülekezeti tag vallomása 1944 karácsonyáról hűen fejezi ki ezt a végtelenül fájdalmas állapotot: „Kovács Zoltán lelkipásztor jött Tiszaújlakról hozzánk úrvacsorát osztani. Felment a szószékre és némán sírt egy ideig, mert nem volt egy férfi sem a templomban...”

Sztálin terrorgépezetének keleti nyers ereje elérte azt, amit a csehszlovák egyházellenes politika nem: megtörte és vérbe fojtotta a kárpátaljai magyarság 1920-1939 között tanúsított büszke élni akarását, cselekvő ellenállását.

Milyen kötelességeink vannak ma a Nemzeti Összetartozás Napján?

Kötelességünk emlékezni és emlékeztetni!

Emlékeznünk kell azokra a mártírokra, akiknek egyetlen bűnük magyarságuk volt. Bényei József „Végrendelet” c. verse gyémántszerűen összesűríti az erkölcsi kötelességünket velük szemben: „Ameddig a vállad íve bírja, vigyázz minden virágtalan sírra…” Illyés Gyula „egy mondat a zsarnokságról” c. versében figyelmeztet, hogy a zsarnokságnak az a természete, hogy nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak a kiáltó őr szavában van zsarnokság, hanem a zsarnokság ott áll a mártírjaink sírjánál is, és meg akarja mondani, hogy kik voltak Ők. Istentől kapott erkölcsi kötelességünk, hogy ellentmondjunk a zsarnokságnak! Ne a csüggedés merev, bénító fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával és küldetésünk öntudatával lépjünk most e virágtalan sírokhoz, és mondjuk el, hogy Ők igaz magyarok voltak, népünk szolgái: papok, lelkészek, tanítók, édesanyák és édesapák, akik Sík Sándorral együtt hittek abban, magyarnak lenni erkölcsi fogalom: szeretet, együttérzés, átfogása, átölelése mindannak, ami magyar. Hit abban, hogy az Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes, ma is képes megvalósítani ezt az isteni feladatot.

Drága magyar Testvérem, mi a Te isteni feladatod?

Keresztyén kötelességünk megbocsájtani, hogy megtörjük nemzetünk ellenségeinek káini indulatát!

Egy riporter frissen a rendszerváltozás után megkérdezte Gulácsi Lajos kárpátaljai református püspököt – aki a 8 évig élvezte a Gulágon Sztálin vendégszeretetét – hogy hogyan áll a megbocsájtással. Ő ezt válaszolta: „hát most tulajdonképpen fennáll ez a kérdés: toroljuk meg a múltat, vagy bocsássuk meg? Nem könnyű ez a kérdés. Na most én, mint egyházi ember, amondó vagyok, hogy bennünket a megbocsátás vezessen. A harag, a megtorlás az olyan, mint a lánc, egymásba fonódnak a szemek, és amit én megtorlok, azt egy bizonyos idő múlva más is meg fogja torolni. Ez a megtorlás továbbmegy, egy ilyen ördögi kör: Szemet szemért, fogat fogért. Az embernek meg az a feladata, hogy ez az ördögi kör megszakadjon, ne legyen folytatása ennek. Te gonosz voltál, de én nem leszek az. Hogy ne legyen jogcím majd egy következő generációnak megint megtorolni a sérelmeket."

Kedves Testvérek!

Horváth Sándor beregszászi költő „Mert a haza” című versével hadd zárjam emlékező beszédemet:

Mert a haza nem eladó.

Ezüst pénzre sem váltható.

Mert a haza lelked része,

Határait belédvéste

Ezer éve,

Ezer éve a hit.

Mert a haza kereszted is.

Betlehemi csillagod is.

Hiába tiporták hadak, él,

Hiába tiporták hadak, él.

Mert a haza

Mert a haza

Te magad vagy.

Mert a haza minden,

Kínokkal születő mozdulat,

Mit rejt és nem felejt az agy.

A haza te magad vagy.

Isten adja, hogy így legyen! Köszönöm megtisztelő figyelmüket - zárta emlékező szavait Nt. Fodor Gusztáv. !

A beszéd után verses-zenés emlékműsor volt a debreceni Csokonai Színház művészei: Donkó Annamária, Donkó Imre, Tiszai Lajos és Gyülvészi Péter karigazgató - zongora előadásában.