Egy eltiport, vérébe fojtott szabadságharc hősei előtt tisztelgünk ezen a napon. Hősök előtt, akikben a történelmi magyar haza számos nemzetiségének vére folyt, de szívük egyként, magyarként dobogott. Hősök előtt, akik megértették koruk szellemi kihívásait, nemzetük érdekeit, megértették a pillanat feladatát, és nem féltek vállalni azt. Magyarország kormánya 2001. november 24-én visszatérő nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át - mondta a szónok, aki ezután szólt arról hogyan és miként jutott el a magyar szabadságharc a bravúros tavaszi hadjárat dicsőségétől a világosi sík reményvesztettségéhez majd az aradi golgotához - mondta a szónok, majd szólt arról, hogy az ifjú magyar honvédsereg 1848 nyarán a nemzeti áldozatkészség és összefogás egyik legszebb példájaként született meg. 1848. szeptember 29-én a pákozdi győzelemmel esett át a tűzkeresztségen. Majd a haza hívó szavára állományába lépett tisztikar ügyesen és féltő gonddal teremtette meg a fegyelmet és szervezeti hierarchiát Honvédségünkben. Az eredmények sorolása után arról szólt, hogy 1849 tavaszán, két hónap alatt bátorságból és hadművészetből leiskolázták Európa egyik legnagyobb s legkomolyabb hagyományokkal rendelkező hadseregét. (...)

- Tisztikarunk olyan osztrák tábornagyokkal állt szemben, akik már a napóleoni háborúkban is harcoltak, s a honvéd legénységi állományunk a Habsburgok büszke császári ezredeit Pest-Buda felé űzve bekerítésből bekerítésig hajtotta, és gyakorlatilag tönkreverte. A 1849-es dicsőséges tavaszi hadjáratban körbezárt, megalázott és katonailag legyőzött császáriaknak végül be kellett hívniuk Európa csendőreit, az orosz cári csapatokat. Említésre méltó, hogy az orosz intervenció bekövetkeztéig akkora orosz katonai erő még sohasem tevékenykedett külföldön, mint amekkorát Paszkievics herceg vezetésével a magyarokra küldtek. A Haynau alatt újjászerveződött osztrákokkal egyesülve 1849 augusztusára 360 ezer, zömében pihent osztrák-orosz katona állt szembe a 150 ezer fős élelmezési létszámú, széttagolt és részben leharcolt magyar honvédcsapatokkal. A nemzet kimerült, a hátország gazdaságilag megroppant. A szabadságharc másfél éve alatt ifjúsága ezrével hullott el a harcokban. 1849 augusztus elejére felmorzsolták az erdélyi erőket, Görgey halvány reménnyel kecsegtető ellentámadási tervét Kossuth félresöpörte. A honvédsereg maradékát Dembinsky, majd a súlyosan sebesült Bem József parancsnoksága alatt a Szeged-Arad-Temesvár háromszögben körbezárták és részekben győzték le a szőregi és temesvári ütközetekben - folytatta a szónok, majd szólt a Görgey vezette másik magyar seregről, mely Aradnál állomásozott, s feladta a harcot.

- Görgey 1849. augusztus 13-án Világosnál az oroszok előtt feltétel nélkül letette a fegyvert. Idézve egy latin szállóigét: Vae Victis! Jajj a legyőzötteknek! Az ifjú, ekkor 18 éves Ferenc József császár megaláztatásai miatt elzárkózott egy méltányos amnesztia rendelettől, példa nélküli, mégis példaértékűnek szánt megtorlást követelt és kapott főparancsnokától. A forradalom és szabadságharc 18 reményteli hónapja után megkezdődött a reményvesztés időszaka. Kezdetét vette Julius Haynau táborszernagy 11 hónapos rémuralma.

- Október 6. és Arad emlékeztet minket fogalmazott dr. Pintér Zoltán. Tizenhárom mártír honvéd főtisztre, s a Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajos miniszterelnökre. A könyörtelen megtorlás 1849 őszén családok tömegét érintette. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar honvédsereg szívét és lelkét, vezénylő parancsnokait. Hajnalban főbe lőtték Kiss Ernő, gróf Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest, utánuk felakasztották lovag Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezich Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornokokat. 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát, Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. A kivégzett főtiszteket jeltelen tömegsírba temették, így sokáig inkább csak sejtették, mintsem tudták hol nyugszanak pontosan. (...)

1974. október 6-án végre sor kerülhetett a vértanúk újratemetésére egy ekkor kialakított sírboltban. Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid kivételével ide temették el a többi főtiszt maradványait, így a tizenháromból tizenegy vértanú végső nyughelye jelenleg az emlékmű sírkamrája. A megtorlást ugyan Haynau fővezér és Felix von Schwarzenberg osztrák miniszterelnök nevéhez köti a közgondolkodás, ám hozzájuk hasonló felelősség terheli I. Ferenc Józsefet. A magyar közvélemény érezte és tudta ezt, még akkor is, amikor a kiegyezést követően a zsarnokból jó bölcs király, végül mindenki "ferenc jóskája" lett, akinek arcképével oly jól lehetett többek között söröskorsót díszíteni. Korsót, mellyel a népi emlékezet miatt nem koccintott az igaz magyar ember, mert érezte és tudta azt, amit Illyés Gyula így fogalmazott meg:

Kezét – mert ő ölt, maga a király –

egy nép arcába törölte bele.

Nem volt e földnek Petőfije már!

Így kezdett lenni Ferenc Józsefe…

A megtorlás legsúlyosabb formája a kivégzés volt. Ez lőpor és golyó, vagy kötél által történt. „Kisebb” bűnösökre inkább az agyonlövetés, nagyobbakra a felakasztást mondták ki a hadbíróságok. Az utóbbi büntetésnek – amelyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – becstelenítő jellege is volt. A külföldre menekültek közül sokat távollétükben ítéltek halálra és nevüket akasztófára kiszögezve tették közszemlére. 1851. szeptemberében így akasztották fel jelképesen Kossuth Lajost, Szemere Bertalant, gróf Andrássy Gyulát, Táncsics Mihályt és másokat - hangzott el az emlékezésben.

- 1848-49 az egész magyar társadalom közös történeti élménye volt, s ezáltal a megtorlás is azzá vált. A megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat. Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák között nem találunk magyarokat, a megszálló katonaság sem magyarokból állt, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból. A vértanúk nem azért lettek vértanúk, mert valamilyen társadalmi, etnikai vagy vallási csoporthoz tartoztak, hanem azért, mert tetteikkel egy olyan polgári alkotmányos modell megszületését és megőrzését szolgálták. A nemzet áldozata mégsem volt hiábavaló. A küzdelem társadalmi vívmányait: a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget már nem lehetett meg nem történtté tenni. Az a hősies katonai teljesítmény, amelyet a magyarság akkor felmutatott, rokonszenvet váltott ki a polgárosult európai és észak-amerikai közvéleményben, sokáig táplálta azt a reményt, hogy egy kedvező fordulat alkalmával, egyszer véglegesen kivívhatja a függetlenséget. A haza függetlensége 1867-ben a Kiegyezéssel - bár korlátok között - de megvalósult. Újra lett felelős magyar kormány, az ország megindult a felemelkedés és gyarapodás útján. Azóta nyilvánosan is tisztelgünk a mártíroknak, ők a történelmi győztesek nem pedig az akkori legyőzőik. A gyász az utókorban nem ébresztett félelmet az eltiprókkal szemben. Ahogy korábban, úgy a vesztes szabadságharc után is voltak olyanok, akik félreverték a harangokat a magyar szabadság évezredes álmáért. Ahogy 1848-49-ben, úgy utóbb is mindig voltak olyanok, akik mertek a sor elejére állni- fogalmazott beszédében dr. Pintér Zoltán.

Az emlékezés után az önkormányzat nevében Dobos László polgármester, Gyurcsek János és Kovács Szilvia alpolgármesterek helyezte el az emlékezés koszorúját, Kovács Sándor a JNSZ Megyei Közgyűlés elnökének koszorúzása után a járás vezetői, az intézmények, a pártok, a civil szervezetek képviselői helyezték el a virágaikat az aradi vértanúk emlékkövénél.