Az Országgyűlés 2012-ben nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét. A hagyomány szerint ez a nap a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe.

A megemlékezésen dr. Pintér Zoltán Árpád, középiskolai tanár, önkormányzati képviselő mondott ünnepi beszédét, melyet az alábbiakban szó szerint közlünk:

" Tisztelt Megemlékezők! A Rákosi-korszak szimbolikus kezdetét 73 évvel ezelőtt 1948. augusztus 20-a, a kecskeméti beszéd elmondása jelentette. Az épp csak megalakult Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, Rákosi Mátyás nemcsak a kollektivizálás programját, hanem a kuláknak degradált közép- és gazdagparasztság üldözését is itt hirdette meg.

Sokunk számára tette érthetőbbé Bacsó Péter nagyszerű szatírájában, a Tanú-ban az Őze Lajos alakította Virág elvtárs karaktere, hogy mi volt a Rákosi-rendszer betonegyszerű logikája: „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség!”

A sztálinista minták szerint berendezkedő hatalom a kollektivizálás kérdését is így ítélte meg, és tudta, a vidék erős gazdatársadalma nem nyerhető meg a termelőszövetkezeti mozgalom ügyének, így belső ellenségként, osztályidegen elemként tönkretételükre törekedett. Külön adókkal vegzálta őket, gazdaságuk gépeit, vetőmagkészletét, állatállományát lefoglalta, gyermekeiket elzárta a boldogulástól és széleskörűen zaklatta a kulákcsaládokat a hatalom. Termeltetési kényszert vezettek becélzottan a kulákgazdaságokra, amelyben meghatározták a vetés, a cséplés és az aratás pontos idejét, az ettől való eltérés már szabotázsakciónak minősülhetett.

Így válhatott a körülbelül 71 ezer kuláknak bélyegzett család a „falu népének veszett ellenségévé”, „báránybőrbe bújt farkassá”. Ne feledjük, a kuláküldözés keretében jelentős vagyonok elkobzására is alkalom adódott. Összesen mintegy 65 ezer lakóház és 16 ezer gazdasági épület került állami tulajdonba, ténylegesen gyakran TSZ vezetők tulajdonába a „falusi osztályharc” jegyében - fogalmazott a szónok.

- Az Országgyűlés 2012. március 26-án nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe. Múltunk ismeretében tudjuk, vannak kifejezések, melyek nemcsak jelentésükben fájnak a nemzetnek, de eredetükben sem illeszthetőek be nyelvünk történeti kontextusába. Ilyen szó a kulák is, amely orosz eredetű, eredeti jelentése az ököl, majd fokozatosan a nagygazda jelentése társult hozzá, és a sztálini sajtó hatására végül jelentései között megjelent a zsugori fogalom. A kulák fogalma Magyarországon 1948-tól került a kommunista pártsajtóba, és úgy vált közismertté, mint kizsákmányoló, a dolgozó nép ellensége, akit karikatúrákon nagyhasú naplopóként ábrázoltak, de megjelent pók, pióca, vámpír vagy éppen vérszívó alakjában is. De kik is voltak valójában az ily módon megbélyegzett kulákok? A parasztságnak az a része, amely szorgos munkával igyekezett bekapcsolódni az árutermelésbe, az így szerzett jövedelmet pedig nem felélte, hanem visszaforgatta az egyre növekvő gazdaságába. A kuláknak bélyegzett módos gazdákakaraterejük és megfeszített szorgalmuk verejtékéből évről évre kikerekítették birtokaikat, s azt fejlesztve, újabb és újabb darab földeket, igavonó állatokat vásárolva, esetenként alkalmi munkaerőt alkalmazva igyekeztek többet s jobban termelni. Ez az életforma rengeteg munkával, a családi munkaerő maximális kihasználásával járt.

Hazánkban, csakúgy, mint a kelet-közép európai régió más országaiban történelmileg régre nyúló okok miatt egy rendkívül aránytalan földbirtokrendszer épült ki. A régi arisztokrácia néhány száz családja tulajdonában összpontosult minden termőterület 1/3-a trianoni béke előtt és ez az arány kevéssé változott az után is. A parasztság módos, ügyesen gazdálkodó tagjai így csak a szegényparasztság rovására kerekíthették birtokaikat, s így feléjük az agrárproletárok irányából legalább annyi néma düh és feszültség állt fenn, mint azt urak világa felé. Az 1945-46. évi földosztások révén százezrek érezhették úgy, hogy végre esélyt kaptak arra, hogy a maguk uraként gazdálkodhassanak. Sajnos e szegényparaszti tömegeket utóbb a demokratikus államrendet megingatni vágyó kommunista párt kihasználta és manipulálta, mint utóbb bebizonyosodott, egy ősrégi stratégia, az oszd meg és uralkodj módszerével.

A korszakban igazodva a sztálini típusú szovjet jogrend abszurditásaihoz, a Visinszkij-elvhez, elég volt bárminemű fizikai kényszer hatására beismerő vallomást kicsikarni az osztályellenségektől, így akár a kulákoktól is. Ahogy a Szovjetunió hírhedt államügyésze mondta: „a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője.” Az így befeketített kulákot az ártatlanságát vélelmét félresöpörve már eredendően bűnösnek tekintették, önmaga felmentésére aligha volt esélye, megcsúfolva ezzel a jog legszentebb hagyományait. A kulákperekben, hasonlóan a politikai kirakatperekhez, úgynevezett osztályszempontú ítélkezés zajlott, tehát ugyanazért a szabályszegésért a kulákokat jóval keményebb büntetéssel sújtották. A büntetés lehetett pénzbüntetés vagy akár teljes vagyonelkobzás is, és nem volt ritka a több hónapos börtönbüntetés sem. Sőt, 1950-ben halálos ítéletek is születtek, miután néhány nagygazdát szándékos gyújtogatással vádoltak meg.

Bár hivatalosan a 25 holdon felüli közép- és gazdagparasztok számítottak kuláknak, a gyakorlatban ezt a helyi pártvezetés döntötte el. A karcagi kuláklistákból tudható, hogy – ha a helyi vörös hatalom úgy kívánta – a 21 katasztrális holdon gazdálkodó középparaszt is kulákosítható volt, de ha Rákosi elvtárs szolnoki látogatásakor kevesellte a kuláküldözés során vegzáltak számát Karcagon, még 1953-ban is húzhattak elő a TSZ-ekből újabb „kulákokat”, mint bűvész a mutatványos nyulat a cilinderből.

Karcagon 1950. március 7-ig 271 kulákot tettek kuláklistára. Ezek alapján megyeszerte indultak eljárások, 1951 július végén készült összefoglaló jelentés szerint a Jászapáti járásban 40, a Jászberényiben 27, a Kunhegyesiben 12, a Kunszentmártoniban 65, a Törökszentmiklósi járásban 7, Karcagon 25, Kisújszálláson 17 kulák ellen indult eljárás különféle szabotázs cselekmények elkövetése miatt. Zömük esetében a vádak egészen abszurdak, és a klasszikus hidegháború hisztériájának fényében íródtak íróasztal mellett, politikai megrendelésre.

Az okok és következmények szomorú statisztikáját sorolva nem feledkezhetünk meg az egyéni sorsokról, a derékba tört álmokról. A tönkretett életek, a családok ellehetetlenítése, több generáció szívós munkájával felhalmozott vagyon elrablása is a kuláküldözés ideológiai hagyatéka. Sem a vidéki társadalom, sem az egyes emberek emlékezete nem feledte el 70 év távlatából sem e politikai bűncselekményeket, hiszen azokat a fájdalom égette a vidéki paraszti társadalom lelkébe.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin gondolatai első kézből utalnak arra, hogy mi volt a legnagyobb tévedése a kommunizmusnak. Ha az embert mindenétől megfosztod, többé már nincs a hatalmadban. Ismét szabad.

Köszönöm a figyelmüket! - zárta beszédét dr. Pintér Zoltán Árpád, majd az önkormányzat nevében a kopjafánál Szepesi Tibor polgármester, Gyurcsek János és Sári Kovács Szilvia alpolgármesterek helyezték el az emlékezés koszorúját, majd a MAGOSZ megyei vezetői és tagjai, a Kátai Gábor Kórház és a KÁAMI vezetői tisztelegtek az áldozatok emléke előtt.

A koszorúzás után Faludi Sándor, a kopjafa állíttatója idézte fel a kommunista diktatúra idején családja és iránta elkövetett üldöztetéseket, megkülönböztetéseket.